Próza

"Minden tér szűk nekem." Krasznahorkai a Neumann-képek terébe férkőzve alkotja lesújtó, maga alá gyötrő és egyszerre gyönyörű mondatait. Akár a festmények állata, az áradó szöveg is kitörni készül, vagy legalábbis bekebelezni minden gondolatot, amely írás közben adódik. Nehéz eldönteni, melyik volt előbb, kép vagy a szöveg: viszonyuk szerves egész. A "szűk" kis kötet pedig végül mindenkit lenyűgöz túlcsorduló gazdagságával.

,,A piros futócipővel kezdődött az egész", olvashatjuk a történet elején - ám kiismerhetjük-e a Ház rejtélyes életét? Egy olyan Házban járunk, ahol megzavarodnak az óramutatók, ahol szeszélyesen telik az idő, ahol hiába zavarbaejtően sokszínűek a szokások és különbözőek a lakók, egy pár piros sportcipő is hatalmas galibákat okozhat. Vad barátságok köttetnek, tétova szerelmek szövődnek és rejtélyes halálesetek történnek abban a Házban, amelynek lakói megpróbálják kiismerni az életüket meghatározó titokzatos törvényeket. Az egymás zárt közösségében élő különleges fiatalok életre szóló szövetségei és háborúi magukkal ragadják az olvasót. Ez a Ház egyszerre kiszámíthatatlan és otthonos, kitörhetetlenül zárt és bejárásra váróan tágas. Egy szépségekkel és rémségekkel teli univerzum: a fiatalságé. Hogyan lehet túlélni a felnőtté válást? Ugyanazok maradunk-e az idő múlásával? Vissza lehet-e térni a gyerekkorba? Efféle kérdések foglalkoztatják ezt a nem csak terjedelmében nagy regényt, amelynek talán nem is olyan távoli rokona a Legyek ura, a Harry Potter-sorozat vagy éppen az Iskola a határon. Mariam Petroszjan 1969-ben született Jerevánban. Az Abban a Házban című első regénye több szakmai és közönségdíjat kapott, köztük 2010-ben a legjobb regénynek járó Orosz Irodalmi Díjat.

E regény főhősei harmincas New York-i értelmiségiek az ezredfordulón. Szorongók, sznobok, szabadelvűek, szinglik, szerelmesek, megint szinglik. Danielle a tévének dolgozik, az ausztrál őslakosokról szeretne forgatni, de egyelőre a zsírleszívásos riportot kell elkészítenie. Julius szabadúszó műkritikus, aki alkalmanként irodistának szegődik, épp most jön össze kollégájával, Daviddel. Marina pedig élete első könyvét írja az öltözködés és a társadalom történetének összefüggéseiről - immáron több éve, közben próbál leválni édesapjáról, az ünnepelt újságíróról és véleményvezérről, de nem megy neki. Mindegyiküknek vannak álmai, tervei, titkai és van egy városuk: New York. Ebbe a színes világba érkezik meg Marina vidéki unokaöccse, a kissé esetlen Bootie, és a roppant cinikus, nagyratörő ausztrál lapszerkesztő, Ludovic. Ők is sikeresek akarnak lenni. Felbukkanásuk felszínre hozza a régi sérelmeket, élethazugságokat; átírja a korábbi sémákat. A nyíltság groteszk illúziójában tengődő bohémeknek szembesülniük kell azzal, hogy végérvényesen megváltozott a világuk. A király gyermekei meztelenek. Mindez pedig 2001 szeptemberének elején ér a tetőfokára: itt és ebben rejlik a nagyszerű regény csúcspontja és mélysége. Claire Messud realista tablója elevenen és pontosan, empatikusan és ironikusan mutatja meg nekünk a New York-i értelmiségi közeg visszás kulisszáit, nemzedéki intrikáit ugyanúgy, mint az amerikai kisváros és vidék öröksivárságát, ahonnan hőseink valósággal elmenekülnek. Az pedig, ahogyan New York színeváltozását ábrázolja 2001 szeptemberében a gondtalan előestétől a katasztrófán át a dermedt újrakezdésig, a közelmúlt és jelen egyik legfontosabb regényévé teszi A király gyermekeit.

"Csak magamról beszélhetek. Arról, ami történt velem. Mi is történt? Várj csak. Voltaképpen semmi. De sokat képzelődtem." Kosztolányi Dezső 1933-ban adta közre Esti Kornél című kötetét, mely a magyar irodalom egyik remekműve. Egy olyan könyvet jelentetett meg, melynek darabjai egymástól távoli időben jöttek létre, a kötetben viszont úgy élnek egymás mellett, mintha mindig összetartoztak volna. Esterházy Péter Esti című könyve már a címével rokonságot vállal elődje művével, hogy aztán megírja saját útirajzát, regényes életrajzát (melyben arról is számot ad, hogy a hős hányszor halt meg álmában). De marad töredék. Füzér. Esti Kornél és Esti valamikor felszálltak egy villamosra észrevétlenül, majd megszokták, hogy hol robog velük, hol csikorognak a kerekei, hol csönget egy picit, de egy idő után csak arra tudtak gondolni, hogy egyszer eljutnak a végállomásig. Esti nem azonos Esti Kornéllal, ahogy Esti Kornél sem azonos Kosztolányival, mint ahogy Esti sem Esterházyval. Csak zötyög a villamos. ,,Mindazonáltal jó volna még élni egy darabig." Esterházy Péter könyve, az Esti ezt a remekművet írja újra esterházyul: költőien és regényesen: ,,>>Egy fiatalember ment a sötét utcán, feltűrt gallérral.

"Az irodalom, kérem szépen, az egy olyan költői dolog." (Esterházy Péter) "Senkit ne tévesszen meg a megnyirbált cím: valódi >>kékharisnyák "A kor lélegzik ezekben az írásokban, néha éppenséggel légszomjjal küzdve, máskor megnyugodva. Meglehet, kevesebb a vitriol, több a rezignált bölcsesség. S hogy ez miért van így, arra áttételesen választ kapunk a kötetet záró nagy ívű esszéből, mely egyszerre szól regényről és politikáról, hagyományról és egyéniségről, de mindenekelőtt a magyar nyelvről, a magyar mondatról. Amely >>nem a nyelvből jön, hanem a szerzőből, vagyis mindig személyes, mindig bravúros. Stílus és nem létezés.

Az angol királynő éli az uralkodók dicsőséggel teli, ám roppant unalmas életét: gyárakat látogat, fogadásokat ad, megnyitja a parlamenti ülésszakot, negyedszerre is megnézi a Niagara-vízesést, és minden héten kötelezően meghallgatja miniszterelnöke érdekfeszítőnek éppen nem mondható beszámolóját. Ám egy szokványosnak induló napon, mikor az udvari kutyafalka megtámad egy mozgó könyvtárat, a királynő élete egy csapásra megváltozik: menthetetlenül rászokik az olvasásra. Az író finom humorral ábrázolja, hogy napjainkban milyen különc cselekedetté vált az olvasás, hiszen a canterburyi érsek is a Celebek a táncparkettent nézi esténként, emellett végigkövethetjük, hogyan próbálja a királynőt környezete leszoktatni erről a furcsa hóbortról. A kisregény szellemes válasz a „ment-e a könyvek által a világ elébb” örök kérdésére. Alan Bennett 1934-ben született Leedsben. Író, dráma- és forgató-könyvíró, színész. Nagy-Britanniában a hatvanas évektől kezdve rendkívül népszerű, ám a nemzetközi hírnevet a Beszélő fejek című monológsorozat hozta meg számára, melynek televíziós és színpadi változata is létezik. Ez az első könyve magyarul.

„…ez a történet… az egyetemről szól, Nannáról, Edith Rinkelről, valamint a Nyelvészeti Intézetről. Az intézet munkatársairól, az intézetvezető Paulsenről, kutatásról, témavezetésről, tanításról. Gőzölgő teáscsészékről, a Blindern-campus gyepén rothadó avarról. Az egyetem hallgatóiról, a fiatal, rózsásbőrű Aleksanderről. Szól önteltségről, nagyravágyásról, a tudomány tiszta eszményképéről. Valamint vágyról, szerelemről, féltékenységről és irigységről. És végül megszállott szélhámosságról és ostoba arroganciáról.”„– …mi volt ez a duma a gyümölcsökről és zöldségekről?– Nos… – Pal kissé tétován fürkészi Nanna arcát, nem igazán találja a megfelelő kifejezést, de gondol egyet, és gyorsan így válaszol: – Komparatív picsológia. Vagy hívjuk talán erotolingvisztikának.– Hogy minek?– Elnézést a közönséges humoromért, de a fickó az elmúlt tíz évben a női nemi szervre utaló szavakat kutatta.” Kiadó: L''HARMATTAN KÖNYVKIADÓ KFT..

Simon egy vidéki esküvőre indul a feleségével, aki nem felhőtlenül boldog, hogy a férje testvérei is velük utaznak. A két lány, Garance és Lola, teljesen mások, mint ő, és mindent meg is tesznek azért, hogy érezze, sosem léphet be közös titkos világukba. Ám az ezt követő eseményt még álmában sem feltételezné... Amikor megérkeznek és megtudják, hogy a negyedik testvér, Vincent nem vesz részt az unalmasnak ígérkező szertartáson, köszönés nélkül faképnél hagyják a násznépet és Simon feleségét, hogy hármasban abba a kastélyba ruccanjanak, ahol Vincent dolgozik. Életük fordulópontja lesz ez a kaland. Mind a négy testvér érzi, hogy ez a lopott alkalom az utolsó nagy találkozás, mely lezárja a fiatalkorukat. A Kis kiruccanás Anna Gavalda elbűvölő stílusában mesél a gyermekkori kötelékekről, melyek egész életünket meghatározzák.

Az angol lobogó története '56-ban játszódik, de az előzmények közvetlenül a háború végére nyúlnak vissza: abba a korba, amikor a Sorstalanság főhőse visszatér Magyarországra. A remény, az újrakezdés időszaka ez, de - mint tudjuk -, az eufória hamar véget ér. A novella elbeszélője egy lapnál helyezkedik el újságíróként, de közben rájön: ilyen körülmények között az újságírás lehetetlen - törvényszerű hát, hogy egy szűkebb, intimebb világba: a művészethez menekül, elsőként Wagner operáihoz és Thomas Mannhoz, aki ebben a korban is segít "fehérek közt európainak" maradni. Maga is írni próbál, de az alkotás szintén értelmetlenné válik ebben a torz világban. Az írás kulcsjelenete, mikor a lefüggönyözött fekete autók után, az '56-os események legvégén megjelenik (nyilván fejvesztve menekülő diplomatákkal) egy angol lobogóval leterített dzsip - és a járókelők, eleinte szórványosan, félénken, de a végén egyre erősebben elkezdenek tapsolni. S erre a kocsiból egy (szarvasbőrkesztyűs!) kéz válaszol: "integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba". A történet nemcsak egyszerű anekdota, hanem a múlt e pillanatának talán legkifejezőbb metaforája. Kertész Imre egész prózaművészetét jellemzi, hogy mindig megtalálja azt a pillanatot, azt a jellegzetes mozdulatsort, azt a felszín alatt rejtőzködő titkot, mely mások (talán mindannyiunk) számára észrevétlen marad.

„Nem volt még egy nemzedék a földön, amelyik olyan jól érezte magát rosszul, mint mi” Budapesti házibulik a nyolcvanas évek derekán. Szerelmi bonyodalmak, hódítások, megcsalások, barátságmítoszok, világjobbító dumák, politikai viccek, szamizdatok. A Pesti barokk főszereplője Koszta János is ebben a világban van otthon; pontosabban ebben a világban otthontalan. Dés Mihály nagyszerű első regényében ennek a korszaknak és környezetnek nem is annyira emléket állít, semmint inkább a mítoszoknak, emlékfutamoknak a nyomába ered. Újraírja, átgondolja őket. Az ájtatos legendaképzésnek ugyanannyira híján van ez a kalandokban bővelkedő szellemes regény, mint a retrocsalamádénak. A könyvben több műfaj is - mintha irodalmi farsangbál lenne - izgalmasan találkozik egymással. Családregény-betétek, levelezések, naplók, önéletrajzok, anekdoták, viccek, ügynökjelentések váltakoznak a mű lapjain. A Pesti barokk játék a valósággal, hiszen annak lapjain a fiktív karakterek mellett valódi, hús-vér személyek is szerepelnek; a határvonalak elmosódnak. Szellemessége szintén többrétegű: akadnak itt vaskos humorú tréfák, ironikus szólamok és irodalmi utalások. Mivel nem generációs regény, ezért minden nemzedék élvezettel olvashatja. Aki élt már akkor, azért; aki pedig nem, azért. Részlet a könyvből: – És tudod, mi volt a mániája? – Kérdezte Kati, és mivel ő már tudta, őszinte megbotránkozás volt a hangjában. – Na mi? – A grupi – suttogta –, állandóan grupizni akart. – És te – kérdeztem fátyolos hangon –, te is akartál? – Dehogyis! – Majd szégyenlősen hozzátette: – Egyszer-kétszer kipróbáltam, mert annyira erőszakoskodott, de… – De? – Mit de? – Azt mondtad: kipróbáltam, de… – Igen, kipróbáltam. – De mi az, hogy de? Mi történt? – Semmi. Mi történt volna. Rossz volt, undorító… – Némi gondolkodás után pedig így módosított: – Unalmas. Na persze, gondoltam borúsan, halálra unhattad magad, míg ketten kajakra kapnak. Fennhangon azért továbbra is tartottam a szokásos tónust: – Miért, egy uncsi kis grupi kész megönnyebbülés lehetett abban a négynumerás tempóban. – Na persze, köszönöm szépen. És tudod, mit csinált még? Éreztem a hangján, hogy csak most jön a java. – Folyton kikezdett a barátnőimmel. De nem csak úgy sutyiban. Az orrom előtt is. Sőt…

Los Angeles, 1970. Véget értek a hatvanas évek. Zajlik az egyre kilátástalanabb vietnámi háború, folyik a Manson-per tárgyalása, a hippikorszak pedig lassan a múltba merül. Larry Sportello - Doki -, a marihuánafüstbe burkolózó magándetektív megbízást kap a régi szerelmétől egy dúsgazdag építési vállalkozó felkutatására. S ahogy a nyomozása során alámerül a Los Angeles-i bohémtanyák, az őrült szörfösök, a pszichedelikus rockzenekarok, a börtönviselt nehézfiúk, a kisstílű csirkefogók és az alvilági hatalmasságok forgatagába, feltárul egy átalakulóban lévő világ színes és mulatságos panorámája. Thomas Pynchon csípős humorú, karneváli regénye egyszerre tisztelgés a Chandler-féle hard boiled-detektívregény hagyománya előtt, és búcsú a huszadik századi Amerika egyik meghatározó korszakától.

Jimmy Luntz tyúkmellű, szerencsejáték-függő és egy igazi balfék. Adósságokba veri magát, aztán tovább bonyolítva életét lábon lövi a ráküldött verőlegényt. Amikor pedig búvóhelyet keresne nem kevésbé szerencsétlen ismerőseinél egy eldugott motelben, összegabalyítja életét egy bombanővel, aki épp a férjét készül meggyilkolni. Kitervelik, hogy megkaparintják azt a temérdek pénzt, amit a férj egy korrupt bíró segítségével síbolt el, és ahogy az egy eszelős tarantinói világban lenni szokott: harcol mindenki mindenki ellen, folyik a vér és még több vér, szex váltakozik banális véletlenekkel, amik miatt a gyilkosok leggyakrabban hullaként távoznak a történetből. Az amerikai Nemzeti Könyvdíjat korábbi regényével, a Tree of Smoke-kal elnyerő Denis Johnson ezt a magával ragadó tempójú noirt (mely tiszteletadás Raymond Chandler műveinek, ugyanakkor azok fergeteges paródiája) az amerikai Playboyban közölte először, fejezetről fejezetre haladva. A regény humora és radikalizmusa (a nyelvében és a történetvezetésében egyaránt) azonnal magával ragadja olvasóit. Denis Johnson amerikai író Münchenben született, 1941-ben. Eddig hat regényt és három verseskötetet írt, valamint drámákat és elbeszéléseket. Jesus’ Son (1992) című novelláskötetével vált egy csapásra ismertté. Tree of Smoke című regényéért Nemzeti Könyvdíjat kapott 2007-ben. Észak-Idahóban él.

Bartis Attila és Kemény István írók és barátok. Miről beszélgethetnek, ha négyszemközt vannak? Mondhatnak még újat egymásnak? Az Amiről lehet című könyv három interjút tartalmaz: először Bartis Attila kérdezi Keményt családról, költészetről, mindenről. Majd Kemény István faggatja két ülésben is Bartist: először mint írót, másodszor mint fotográfust. Az irodalombarát olvasókat nem kell meggyőzni, milyen csemegét vehetnek a kezükbe, de akiket a szakmai titkok nem is, az Élet Nagy Kérdései bizonyosan érdekelnek.

Rint, a fiatal és sikeres szerzőt 22 évesen kérik fel arra, hogy írjon egy ,,önregényt". Ez a könyv azután egyszerre lesz hazug és igaz, akárcsak az emlékezés vagy maga az emberi nyelv. Rin élete nihil, a férje - ahogy általában a férfiak - szerinte folyton becsapja, az újságírók, a kiadója és a környezetében lévő emberek pedig egyre csak olyasmiket várnak el tőle, amiket ő nem akar - pontosabban ő mindent és semmit sem akar egyszerre. Mert Rin hisztis és még a saját hisztériája is bosszantja. Az állandó többértelműségek és bizonytalanságok miatt azt kívánja, hogy bárcsak elpusztulna a világ, vagy legalább ő maga. Az Önregény visszafelé halad az időben, 22 éves korától 15 éves koráig. Rin élete a lelketlen szex és a kusza gondolatok harca, csupa olyan ember fojtásában, akik ugyanúgy saját félelmeik rabszolgái. Közben pedig mániákusan ízekre szed mindent, perverz aktusoktól a szerelmes félreértésekig, mialatt ő maga hullik darabokra. Kanehara ebben a provokatív regényében továbbviszi azt a senkiével össze nem téveszthető hangot, amely a Pirszinget a kígyónak (2003) című műve megjelenésekor világhírűvé tette és meghozta számára Japán legnagyobb szépirodalmi elismerését, az Akutagava-díjat. ,,Odakint a nap lemenőben volt. Az utca két oldalán a járókelők unott arccal sétáltak, akár a kutyák, amelyek - mit sem zavartatva magukat az emberek tekintetétől - a dolgukat végzik. A beton felületén feketére színeződtek a kiköpdösött rágógumik, a város pont ugyanúgy nézett ki, mint akármelyik másik napon. Minden pontosan ugyanolyan volt, a megszokott látvány valamilyen okból mégis ürességgel töltött el. Mi a fenének tépelődöm itt, ebben a tökéletlen világban?"

Rachel Crofton, a magányos fiatal nevelőnő elfogadja Richard Weekes, a jóképű borkereskedő házassági ajánlatát, és beköltözik a férfi nagyvárosi házába, Bathba. Rachel leghőbb vágya, hogy miután elvesztette szüleit, öccsét és a tragikus körülmények között vízbe fúlt ikerhúgát, végre meglelje a családi boldogságot. Lassanként ráébred, hogy Richard számára fontosabbak a kocsmában és a játékasztalnál kötött ismeretségek, és a feleségétől mindenekelőtt azt várja, hogy társasági kapcsolataik ápolásával segítse üzleti előmenetelét. Így Rachel a férje legfőbb támogatója, az előkelő Mrs. Alleyn ajánlatát elfogadva társalkodónőként látogatja az asszony fiát, a háborús emlékeitől és szerelme, Alice elvesztésétől búskomorságba esett Jonathan Alleynt. A ház egyik cselédje, Starling, akit Alice annak idején fogadott húgaként nevelt fel, hosszú évek óta konokul igyekszik bebizonyítani, hogy a nővére gyilkosság áldozata lett, és hogy azt is tudja, ki oltotta ki az életét szerelemféltésből. Az Alice-re kísértetiesen hasonlító Rachel megjelenésével a ház minden lakójában újra felkavarodnak a nehéz, elfeledni kívánt emlékek, és lassanként szörnyű titkokra derül fény. Katherine Webb (Az elfelejtett dal, Homály, Örökség) legújabb regényében két nő szövetséget köt, hogy fényt derítsen egy már-már elfeledett ügyre. Elszántságuk nyomán lehull a lepel a múlt sötét árnyairól, hogy új élet kezdődhessen a szenvedők számára.

Tizenegy éves koromban, 57 tavaszán olvastam egy különös újságcikket. Negyvenkét évvel később, váratlanul bukkant fel az emlékezetemben, és egy teljes regény cselekménye rémlett fel bennem pillanatok alatt az elejétől a végéig, már csak a két végpont közötti anyagot kellett elkészítenem. Nyomozni kezdtem az újságcikk után. Úgy emlékeztem, hogy napilapban jelent meg. Két hónap alatt mindent végigböngésztem, s már-már lemondtam a regénytervről - epikai hitel nélkül nem tartom érdemesnek prózát írni -, amikor rábukkantam. A Széchenyi Könyvtárban történt a dolog, ott volt előttem a cikk, nem álmodtam, nem képzelődtem: létezik, és ami miatt egyáltalán emlékeztem rá, ott volt olvasható a második hasáb közepén. Akkor végre nekiláthattam a forrásokat kutatni. Sokakat személyesen is kifaggattam, pontosan mikor, hol és hogyan történt meg az, ami engem érdekelt. Készségesen segítettek az itthon és a külföldön élők, idősek és középkorúak egyaránt. Köszönöm. Spiró György

"A házigazda - bonyolult családnevű egyén, a keresztneve szerint Hermann - gyanútlanul fecsegett: úgy látszik, még valóban csak egyszerű kollégát sejtett vendégében, s az most, a pipáját szívogatva (kényelmetlen, de alkalomadtán, meg kell hagyni, igencsak nélkülözhetetlen szerszám), csendesen az arcát tanulmányozta. Nem látott különösebbet: egy középkorú férfi zavartalan önbizalomtól sugárzó arca volt, formája ovális, orra, szája rendes, haja barna, szeme kék. Egyelőre még nem lehet pontosan tudni, hogy fecsegése mögött a szokott fondorlat, vagy pusztán gyermeteg együgyűség rejtőzködik-e: hajlott az utóbbi föltevésre, habár - tűnődött - a kettő közti különbség elhanyagolható voltaképpen." (részlet a könyvből)

Tetiserinek, az előkelő, de elszegényedett családból származó Szaszharé lányának az élete váratlanul szerencsés fordulatot vesz, amikor kéjsóvár nagybátyja közbenjárásának köszönhetően bekerül Hatsepszut fáraó udvarhölgyei közé. Hamarosan maga a fáraó is felfigyel rá, és ezután a fiatal, szenvedélyes lány pályája egyre magasabbra ível. Szépsége és fiatalsága azonban nem elég, hogy akár csak esélye legyen megállni a helyét az udvar intrikái és cselszövései közepette: elég egyetlen végzetes hiba, és a legnagyobb magasságból a legnagyobb mélységbe kell zuhannia, ahonnan talán már nincs is visszatérés... Jean-Pierre Montcassen (Cselenyák Imre) többek között "A fáraó lánya", "A sivatag hercegnője", "Az egyiptomi kéjnő" és a "Szamuráj és gésa" című nagy sikerű regények írója a tőle megszokott nyíltsággal és alapossággal, helyenként már-már mellbevágó nyersességgel mutatja be az ókori Egyiptom XVIII. dinasztiája korának mindennapjait, szenvedélyeit és cselszövéseit. Kiadó: GOLD BOOK KIADÓ.

Bodor Ádám kötetbe szerkesztett tárcái 1978 és 1981 közt keletkeztek és az Utunk számára, majd közlésük után hosszú időre "feledésbe merültek", illetőleg a novellisztikusabb darabok átdolgozva bekerültek a szerző novellásköteteibe. 2006-ban, Bodor Ádám 70. születésnapja alkalmából az életműve előtt tisztelgő Székelyföld folyóirat közölte az egyik ,,elfeledett" tárcát (Az elvtársak üdvözletüket küldik), és ekkor Molnár Vilmos időrendbe szedte és listát készített a kötetben meg nem jelent darabokról. Nem sokkal később Báthori Csaba is összegyűjtötte ezt az anyagot, amit aztán az Élet és Irodalom újraközölt 2007 és 2010 között. Az üde nyelvezetű és humorú, ma is frissnek ható, szépirodalmi igénnyel megformált tárcákban ráismerhetünk a novellák, a Sinistra körzet és Az érsek látogatása összekeverhetetlenül Bodor Ádám-i atmoszférájára, sűrűségére és enigmatikusságára. Bár eredeti szándékuk szerint ezek a tárcák pillanatnyi, időszerű hangulatok, kisívű történetek elmesélésére születtek, egyben olvasva - könyvformában - őket, sokkalta összetettebb és izgalmasabb irodalmi kaland lehetőségét hordozzák.

César Aira argentin író második magyar nyelven megjelent kisregénye merőben szakít az Epizód egy vándorfestő életéből 19. századi világával, hiszen a történések színtere nem a latin-amerikai pusztaság vagy festői vadon, hanem egy félkész Buenos Aires-i luxusépület hét szintje, ahová a leendő lakók szilveszter napjának délelőttjén háztűznézőbe érkeznek. De a kisregény középpontjába nem az őgyelgő tulajdonosok kerülnek, hanem egy szegény chilei bevándorló család, amelynek feladata az építkezési terület felügyelése a tényleges átadás időpontjáig. A népes Vinas-család élete, érzelmei, örömei, családi viszályai az óév utolső napján szinte nagyító alá kerülnek, nemcsak a szereplők hétköznapjaiba, de a gondolataikba is belelátunk. A félkész házban azonban kísértetek is laknak. Ezek a természetfeletti jelenségek egymás között mulatnak, átnézve a földi teremtményeken, mígnem a kamaszodó mostohalánnyal, Patrival nem találkoznak. Aira regénye a mágikus realizmus eszközeivel tárja fel a chilei bevándorlók és argentin őslakosok - vagyis a munkásosztály és az újgazdag réteg - között húzódó szakadékot, miközben az épület rideg betonfalai egyre légiesebbé és áttetszővé válnak és egyre több kísértettel népesülnek be. Többféle életfilozófiával átszőtt, felkavaró történet, melyben a kísértetek, akár valódinak, akár képzeletbeliek, érzéki jelenlétükkel felforgatják a serdülő lány, Patri álomvilágát, miközben a falakról lógva jelzik az állónak tűnő szellem-időt, míg be nem üt a várva várt éjfél órája...