Könyvek

A zánkai úttörőtáborból egy tihanyi hajókiránduláson titokzatos körülmények között eltűnik a tizennégy éves Marion Morel, a Francia Kommunista Párt párizsi titkárának egyetlen gyermeke. Néhány nappal később pedig az úttörőváros strandján holtan találnak egy huszonegy éves tanárképző főiskolás lányt, aki a gyermekek kísérőjeként vett részt a hajókiránduláson.

"- Tudod, olyan ez, mintha már odafentről nézném a gyerekeket, amikor a monitoron bámulom őket - mondta a telefonba a fiam felőli nagymama társam a karantén sokadik hetében, és éppígy éreztem én is. Pedig nagyon is éltünk, és nem győztünk csodálkozni azon, hogy a gyerekeink és az unokáink remekül vannak, nélkülünk is életképesek. Eddig nem erről volt szó."
Az első két Nagymama-könyvben (Nőből is megárt a nagymama, ...és megint nagymama) megismert főhőssel nemcsak az történik, hogy az Unoka immár kamaszkorba lépett - a kisebbek is cseperednek, továbbá az évek fölötte sem szálltak el nyomtalanul, ráadásul a férje a nyugdíjas élettel ismerkedik, a kutyája matuzsálemi korban jár, s ha mindez nem lenne elég, ő maga is karanténba szorul, ahogy az egész ország. Hogy lehet ezt átélni, túlélni és mindeközben megőrizni a józan észt és a humort? Ennek az elbeszélésére tesz kísérletet Pataki Éva sorozatának harmadik része, a Nagymama vesztegzár alatt.

002, New Jersey.
Shirli drámatagozatos gimibe jár, és nagyon készül az idei előadásra. Ami-kor kiderül, hogy a Hegedűs a háztetőnt játsszák, egy sor nehézséggel kell szem-be-néznie: miért nem ő kapta Hodel, a legszebb szólót éneklő lány szerepét? Mi fog kisülni -abból, hogy a darabbeli férje, Ben, a suli legmenőbb és legjóképűbb sráca? Shirli imádott nagyapja azonban nincs elragadtatva a színdarab hírétől. A holokauszttúlélő nagyapa ugyanis gyűlöli a zenét. Amikor azonban Shirli a padlásán jelmezek és kellékek után kutat, rátalál egy hegedűre és egy régi, zenekari plakátra, amin felismeri a fiatal nagyapját. Shirlinek számtalan kérdése van... A Nagyapa hegedűje egy remek arányérzékkel megírt regény szeretetről, a zene erejéről és a velünk élő múltról, amely generációkon átívelve sem kevésbé fájdalmas.

"Másokról sohasem beszéltünk. A véleményünket családi körben vitattuk meg. Arra kértek, ne alkossak mindenről véleményt. Vegyem számításba, hogy az én szemszögem csak egyetlen csepp a nézőpontok tengerében, s mielőtt az őszinteség álruhájába rejtett ítélkező mondataimat kiejteném a számon, vizsgáljam meg, nekem azok hogyan esnének. Ha ezt teszem, rájövök majd, hogy nem mindig visz előre a túlzott igazmondás. Hiszen az én igazságom csak az enyém, és az én egyetlen cseppnyi nézőpontom alapján jutottam arra."